A neves szerb származású amerikai közgazdász, Branko Milanovic, a globális jövedelmi egyenlőtlenségek egyik legismertebb kutatója újabb írásban tette közzé az általa és Christoph Lakner által 2013-ban publikált „elefántgörbe” és az ezzel illusztrált elemzés frissítését, az elmúlt évtizedek társadalmi és gazdasági folyamatainak tükrében. A Foreign Affairs hasábjain megjelent írásának már címében megjelenik a szerző fő állítása, a Nagy Konvergencia, amelyet elemzésében kibontva úgy fogalmaz meg: a világon az elmúlt évszázadban soha nem volt olyan szintű egyenlőség, mint ma. Előrevetíti, hogy mik lehetnek ennek a folyamatnak a következő lépései, ugyanakkor ezzel kapcsolatos kételyeit is megfogalmazza. Az ismertetés első része az átrendeződés átfogó képét tekintette át, míg a második rész – elemzői értékelés mellett – a szerző meglátásait mutatja be annak társadalmi szerkezetéről.
Az első részben Branko Milanovic Foreign Affairsben megjelent írását ismertetve megállapítottuk, hogy az Ázsia felemelkedésével leírható, a XXI. századtól kezdődő korszakot egyszerre jellemezte a globális kiegyenlítődés, valamint az egyes országokon belüli egyenlőtlenség mélyülése. A szerző ugyanakkor mélyebbre ás, megvizsgálva, hogy az egyes országokon belüli jövedelmi pozícióváltozások hogyan vezettek a már ismertetett globális jövedelemátrendeződéshez, ami a legnagyobb ilyen változás volt az ipari forradalom időszaka óta.
Történelmileg a gazdag országoknak még a szegényebb rétegei is előkelő helyet foglaltak el a globális jövedelemeloszlás ranglistáján – mára azonban több ázsiai jövedelmi csoport is megelőzte őket. Kína gyors felemelkedése ugyanis nagy tömegben érintette azokat, akik globális viszonylatban a középső és középső feletti jövedelmi osztályhoz tartoztak, amelynek hagyományosan a nyugati munkásosztály is része volt. A szerző konkrétan összeveti az 1998 és 2018 közötti időszakra vetítve a városi kínai lakosság (mintegy 900 millió ember) jövedelmi viszonyait az olaszországival, és megállapítja: míg 1998-ban a kínai városi lakosság mediánjövedelme globálisan a 45. percentilisbe tartozott (vagyis az alsó felébe), addig 2018-ban már a 70. percentilisbe (vagyis a felső harmadába). Mindeközben Olaszország alsó jövedelmi decilisének átlaga globálisan 20 percentilissel süllyedt lejjebb, míg a második és harmadik legalacsonyabb jövedelmi decilis 6, illetve 2 percentilissel. A jelenség nem egyedi a nyugati világban: Németországban az alsó jövedelmi decilis átlaga az 1993-as 81-ikből a 75.-be csúszott vissza 2018-ra, míg az Egyesült Államokban 1998 és 2018 között a 74.-ből a 67.-be.
Ezzel egy időben a globális felső 5 százalék (a 95. percentilis) összetétele alig változott, továbbra is nyugati dominanciájú. Az ezt a kategóriát alkotó „globális jómódúak” több mint 40 százaléka amerikai, és – Japánt is ideértve – 80 százalékuk volt nyugati, 1998-ban és 2018-ban egyaránt. A városi kínaiak aránya 2008-ban 1,6 százalék, 2018-ban 5,0 százalék volt. Más ázsiai országból – Japánon kívül – nincs statisztikailag számottevő jelenlét ebben a csoportban. India részesedése 2008-tól 2018-ig 1,3 százalékról 1,5 százalékra, Indonéziáé 0,3 százalékról 0,5 százalékra nőtt. A növekedési ütemeket tekintve ugyanakkor várható, elsősorban Kína részéről, hogy ez a szegmens is a középső percentilisekhez hasonló átrendeződésnek néz elébe.
Milanovic felhívja rá a figyelmet, hogy az egyenlőtlenség jövőbeli alakulását nehéz előre jelezni az olyan, előre nem látható sokkok miatt, mint amilyen a Covid–19-járvány, az amerikai–kínai kapcsolatok romlása vagy Oroszország ukrajnai inváziója. Néhány folyamat ugyanakkor ezzel együtt is valószínűsíthető. Egyrészt Kína globális egyenlőtlenséget csökkentő képessége korlátozottabb lesz, éppen növekvő gazdagsága miatt, ahogy egyre többen kerülnek be a globális jövedelemeloszlás felső szegmenseibe.
A szerző várakozása szerint a következő évtizedekben a globális jómódúak között a kínai részesedés hasonló mértékű lesz az amerikaihoz, a globális gazdasági, technológiai és kulturális súlyponteltolódás újabb jeleként.
A tekintetben, hogy a globális jómódúak között Kína és az Egyesült Államok részesedése kiegyenlítődik-e, a legfontosabb tényező az egy főre eső növekedésének mértéke, illetve a két ország adata közötti különbség mértéke lesz. A növekedési rés a 80-as években 6, a 90-es években 7 százalékpont volt, majd miután 2001-ben Kína belépett a WTO-ba, 9 százalékpontra nőtt, a 2008-as válság után pedig 4,5 százalékpontra csökkent. A kínai gazdaság lassuló növekedési üteme miatt a szerző várakozása szerint a rés nagysága a jövőben 2 és 4 százalékpont között lehet. Kérdés, hogy mikor lesz akkora létszámú kínai jövedelemtulajdonos, akiknek a jövedelme eléri vagy meghaladja az amerikai mediánjövedelmet (ami definíció szerint az Egyesült Államok lakossága felének megelőzését jelenti). Jelenleg ez 40 millió kínait számlál, szemben 165 millió amerikaival. Milanovic számításai szerint 3 százalékpontos növekedési rés esetén a kiegyenlítődésre 20 éven belül lehet számítani, 2 százalékpontos résnél egy évtizeddel később.
Megfogalmazása szerint ezzel bekövetkezne az, amire Mao 1976. évi halálakor senki nem számított: az akkori elszegényedett országnak 70 év múlva annyi gazdag polgára lesz, mint az Egyesült Államoknak. Tegyük hozzá: az adott ország saját lakosságához képest, annak arányában ez még mindig jelentős amerikai előnyt fog jelenteni.
Ez a drámai fordulat ugyanakkor azt is jelenti, hogy Kína éppen emiatt a jövőben kevéssé tud hozzájárulni a globális jövedelmi egyenlőtlenségek mérsékléséhez. Milanovic szerint ezt a szerepet a jövőben Afrika országai vehetik esetleg át. Ehhez arra lenne szükség, hogy az afrikai országok tartósan gyorsabban növekedjenek, mint az OECD országai vagy Kína. Ez nemcsak azért lenne kardinális fontosságú, mert szegény országokról van szó, hanem miközben a világ nagy részén a születési ráta nem éri el a reprodukciós szintet, Afrika lakossága várhatóan tovább növekszik az évszázadban, talán még azon túl is. A szerző ugyanakkor az elmúlt évtizedek tapasztalataiból kiindulva erős kétségeit is megfogalmazza, valószínűtlennek tartva, hogy Afrika meg tudja ismételni az ázsiai gazdasági sikertörténetet.
Milanovic kiemeli, hogy a segélyezés aligha lesz a növekedés motorja Afrikában, mivel az elégtelen és irreleváns is ebből a szempontból. Ha viszont a kontinens továbbra is sínylődik, az rengeteg embert fog migrációra késztetni. És itt a szerző meghökkentő állítást tesz: szerinte a migráció haszna óriási lehet, mivel például ha Tunéziából egy közepes jövedelmű ember Franciaországba költözik át, akkor még ha a 20. percentilisbe is fog tartozni (az alsó jövedelmi ötödbe), akkor is megháromszorozódik a jövedelme, ráadásul gyermekeinek is jobb életesélyeket biztosít. Egy ugandai közepes jövedelmű Norvégiában az alsó jövedelmi ötödben is 18-szorosát keresheti az otthoninak. A példák ragadósak lehetnek, ami egyre több afrikait hajthat az Európába vándorlás felé. A szerző ezen a ponton elképesztő mértékben szakad el a realitásoktól, bezárva a világot a statisztikai mutatókba. A papír ugyan sok mindent kibír, számolni is lehet úgy, mintha egyszerű helyettesítésről lenne szó, de az „óriási haszon” feltételezése figyelmen kívül hagyja, hogy a migránsok mekkora része tud és akar beilleszkedni az európai munkaerőpiacra, vagy választja inkább a bőkezű szociális segélyeket, más társadalmi feszültségeket itt nem is említve. Ha a globális egyenlőtlenségek mérséklése nem a szegény országokban valósul meg, hanem ehelyett a migráció erősödik, az a problémát nem megoldja, csak exportálja, miközben az otthoni helyzeten sem javít.
Milanovic írásának felütése értékelésem szerint ezen felül is optimistább képet sejtet, mint amit önmaga is kifejt részletesen. A „nagy konvergencia” egyetlen statisztikailag mérhetően is jelentős hajtóereje Kína – és kisebb mértékben India, Indonézia, Délkelet-Ázsia – gazdasági felemelkedése, amelynek során tömegek emelkedtek ki a szegénysorból, szélesítve a középosztályt, a középosztály pedig egyre feljebb emelkedik a globális jövedelmi ranglistán. Míg korábban egy szerényen fizetett német kétkezi munkás is jobb jövedelmi helyzetben volt, mint egy kínai városi középosztálybeli, mára már ez megfordult.
A kínai jövedelemtulajdonosok hatalmas száma miatt ez látványosan javítja a globális egyenlőségi mutatókat, ugyanakkor az így kimutatható globális kiegyenlítődés nincs hatással sem az egyes országokon belüli egyenlőtlenségekre, sem a „globális Dél” legtöbb országára.
Beszélhetünk-e akkor új korszakról? A globális mutatókat tekintve igen, mivel a globális súlypont a gazdasággal együtt a jövedelmek tekintetében is elmozdult Nyugat felől a Kína által dominált Kelet irányába. Még pontosabban: a régi-új egyensúlyi állapot felé, amikor – az ipari forradalmat megelőzően – Kelet és Nyugat között viszonylag kiegyenlített gazdasági erőviszonyok voltak. Az ázsiai középosztály ezzel „helyet kér” a globális ranglista elején, ami azonban a fejlett országok alsó-középosztályának lecsúszásával és a globális Dél nagy részének stagnálásával jár együtt. A fordulat ezzel együtt is jelentős, hatása ugyanakkor térben és időben korlátozott. Nem lebecsülve Milanovic diagnózisának jelentőségét, az egyenlőtlenségek jövőbeli általános érvényű mérséklődése túlzott és indokolatlan várakozásnak tűnik.
