Paradigmaváltásnak vagyunk tanúi az egészségügy megítélésében az Európai Unió országaiban – jelentette ki Orosz Éva, az ELTE Egészség-gazdaságtani Kutató Központ igazgatója. Az unió hivatalos dokumentumaiban leszögezték: a válságból való kilábalás az egészségügybe történő beruházások nélkül nem lehetséges. Azt is leszögezték, hogy a várható élettartam növekedése felerészben az egészségügynek köszönhető, ám az egészség megtartásában az egyénnek is fontos szerepe van. Ugyanakkor felismerték, hogy sem a pénzt, sem az új egészségügyi technológiákat nem lehet jól felhasználni, ha nincs megfelelő számú és képzettségű humán erőforrás az ágazatban. Ez egyúttal azt is jelenti: nem helyénvaló ma már az a felfogás, hogy a fejlődést a GDP növekedésén lehet lemérni. Egy gazdaság megfelelő működése az egészségügytől, az emberek várható élettartamától függ.

Ám lesújtó, hogy hazánk az elmúlt húsz évben eltávolodott a fejlett országoktól, és ez a leszakadás nem magyarázható a rendszerváltozással, hiszen az ugyancsak volt szocialista Csehország fel tudott zárkózni – jelentette ki Orosz Éva. Nem indokolja a gazdasági fejlettség sem. A legfőbb válasz abban keresendő, hogy nem változott az ágazatban dolgozók erkölcsi és anyagi megbecsülése, az ágazat bérszintje az átlagbérekhez viszonyítva is rossz. Ez az oka annak, hogy a 100 ezer lakosra jutó orvoslétszám is alacsonyabb az OECD-országokénál. A bérhelyzet javítása csak az egészségügyi kiadásokra fordítható összeg bővítésével lehetséges. A hazai egészségügyi közkiadások – a GDP százalékában – elmaradnak az EU 15 országától és az OECD átlagától is, 1995 és 2007 között csökkentek. Növekedett a különbség az egy főre jutó közkiadásokban, ezzel együtt a magánkiadások aránya az egyik legmagasabb Magyarországon. Az Egészségbiztosítási Alap kiadásai 2006 és 2009 között a GDP arányában 0,9 százalékponttal csökkentek. Orosz Éva idézte David Byrne, European Commissioner for Health and Consumer Protection, 2004-ben (ez volt az uniós csatlakozásunk éve is) tett kijelentését:
„Az egészségügyi kiadásokat túl gyakran csak rövid távú költségnek tekintik, nem pedig hosszú távú beruházásnak. Még csak elkezdődött annak a felismerése, hogy az egészségügyi ráfordítások a gazdasági növekedés alapvető hajtóerejét jelentik.”
Az EU, illetve az OECD országaiban ma az új „napirend”: az egészségügyi munkaerő fontosságának s egyben válságának a felismerése. Felismerték, hogy a problémák sora – bizonyos területeken súlyos szakemberhiány, a munkaerő növekvő migrációja, egyenlőtlen eloszlása (területi, nemek közötti, szakmák és intézmények közötti), a munkaerő minőségi jellemzőiben mutatkozó aránytalanságok (alulképzettség, nem a munkakörnek megfelelő képzettség stb.) – aláássa az egészségügyi rendszerek azon képességét, hogy hatékony válaszokat adjanak a kihívásokra. VG