Az elmúlt évtizedekben az adat a modern gazdaság kulcsfontosságú nyersanyagává vált, ennek érzékeltetésére Clive Humby brit matematikus 2006-os kijelentését szokás leggyakrabban emlegetni, amely szerint „az adat az új kőolaj”. A szakember eredetileg abban az értelemben tette az összehasonlítást, hogy a kőolajhoz hasonlóan az adat sem hasznosítható nyers formájában, hanem a feldolgozása révén használható ki a benne rejlő a potenciál. Egyébiránt az adat sok tekintetben különbözik a kőolajtól és a gazdaság más nyersanyagaitól, hiszen felhasználása nem jár annak felélésével, kimerítésével, és a gazdaság több szereplője is tudja egyidejűleg hasznosítani. Emellett az adat multidimenziós erőforrás, mivel a gazdasági vetülete mellett felhasználásának társadalmi, jogi és biztonsági következményei is vannak.
Az adat tehát stratégiai jelentőségű erőforrássá vált az egyének, a vállalatok és a nemzetgazdaságok számára, a nemzetközi áramlásában rejlő potenciál pedig olyan nagy, hogy ma már egyre inkább adatvezérelt világgazdaságról beszélhetünk. Ugyanakkor technikai sajátosságai miatt az adat mint erőforrás és annak határokon átívelő forgalma nem mérhető és szabályozható azokkal az eszközökkel, amelyek az áruk és szolgáltatások hagyományos kereskedelmének esetében alkalmazhatók. Az értékének folyamatos növekedésével, illetve a védelmét indokolttá tevő biztonsági, személyiségi és szellemi tulajdonjogi kihívások előtérbe kerülésével pedig az adat és annak határokon átnyúló forgalma a nemzeti szabályozási politikák fókuszába került. Egységes nemzetközi szabályozás hiányában a nemzeti politikák jelentősen különböznek az adott ország társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális sajátosságai szerint.
Eltérő megközelítések alakultak ki a világban a kiber- és nemzeti szuverenitási, elektronikus kereskedelmi, cenzúrázási, adatlokalizációs és adatvédelmi aspektusokat illetően.
A geopolitikai feszültség növekedése reflektorfénybe helyezte az egyes modellek különbözőségét, és elsősorban az USA és Kína között a globális technológiai erőfölény megszerzéséért folyó verseny terepévé tette az adatszabályozást. A versengés könnyen a digitális világgazdaság töredezettségéhez vagy szabályozási blokkok kialakulásához vezethet, ami leginkább a fejlődő és a legkevésbé fejlett országok érdekeivel ellentétes, mivel szűkítik a nemzetközi együttműködés lehetőségeit a digitális innováció terén.
Hasonlóan a gyártóiparágak ellátási láncaihoz, az adatvezérelt gazdaság is értékláncok szerint szerveződik, amely a digitális információ keletkezésétől a begyűjtésén és feldolgozásán keresztül az értékesítéséig terjed. A globális adatértéklánc egyes szakaszai többnyire különböző országokhoz köthetők, általánosságban a begyűjtött adatok Délről Északra, vagyis a világ fejletlenebb régióiból a fejlett országok irányába áramlanak, a folyamat során keletkező érték pedig egyre inkább néhány globális digitális nagyvállalat kezében összpontosul.
Az Egyesült Államok és Kína ebben a tekintetben kiemelkedik a világ többi országai közül, mivel kizárólag ez a két állam rendelkezik domináns nemzetközi online platformokkal és fejlett high-tech iparággal egyaránt.
Az olyan platformok, mint a Google, az Alibaba, az Amazon vagy a Tencent révén a globális adatforgalom elsősorban az USA és Kína irányában zajlik, aminek következtében a hasonló erőt képviselő digitális nagyvállalattal nem rendelkező is kedvezőtlenebb pozíciót tud csak elfoglalni a globális adatértékláncban. A fejlődő országokat pedig az a veszély fenyegeti, hogy a globális digitális platformok puszta adatszolgáltatóivá válnak, és nekik kell fizetniük a náluk keletkezett adatok feldolgozásából nyert információkért.
Az eddig tárgyalt összefüggésekből Magyarország számára két kockázati tényező adódik. Egyrészt a geopolitikai feszültség növekedésével a nagyhatalmak a nemzetközi adatáramlás szabályozási politikáját egyre inkább a globális befolyásszerzés eszközének fogják tekinteni. A töredezettség, a blokkok kialakulása pedig oligopolisztikus piaci struktúrákat eredményezne, illetve nehezítené a gazdaságok közti együttműködést, ami nem szolgálja a fejlődő országok és hazánk érdekeit. A szabályozási blokkok kialakulása ahhoz vezetne, hogy a globális adatforgalom során keletkező érték még inkább a jelenleg is vezető pozícióban levő néhány domináns digitális nagyvállalatnál, illetve országban (elsősorban az USA-ban és Kínában) összpontosul.
A másik kockázat, hogy hazánk az adatvezérelt globális gazdaságban perifériára (vagy félperifériára) kerül.
Ebben a tekintetben Magyarország uniós tagsága kifejezetten előny, hiszen az EU sok tekintetben védelmet nyújt a világszinten domináns digitális nagyvállalatok piaci befolyásával szemben.
És mivel az unió nem rendelkezik a Google-hoz vagy az Alibabához hasonló globális digitális platformmal, Brüsszel a saját szabályozási modelljének nemzetközi terjesztésével igyekszik kompenzálni ezt a hátrányát az USA-val és Kínával szemben. Ezért hazánknak érdemes támogatnia az EU ez irányú erőfeszítéseit, mivel jelenleg így tud a legtöbbet tenni Európa azért, hogy digitális gazdasága ne marginalizálódjon az amerikai és a kínai mellett. Ezen felül Magyarország a digitális infrastruktúra és a technológiai innovációs ökoszisztéma fejlesztése révén javíthatja esélyeit, hogy az adatértéklánc minél komplexebb tevékenységeit végző vállalatoknak adhasson otthont.
