A mentőcsomagokat május 8-9-e hétvégéjén állították össze Brüsszelben. Az Európai Unió tagállamai megállapodtak, hogy a Görögországnak már korábban jóváhagyott 80 milliárd eurós programon felül, egy további, 500 milliárd eurós hitelkeretet nyitnak, a többi bajba jutott állam javára. Ez utóbbi összeget a Nemzetközi Valutaalap megtoldotta további 280 milliárd euróval.
A mozgató erő e fordulat mögött Nicolas Sarkozy francia elnök volt, aki összejátszott a déli tagállamok állam- és kormányfőivel. A déli térséggel szembeni kitettség különösen erős volt a francia bankok körében, ezért ők lettek a mentőcsomagok legnagyobb haszonélvezői.

Mivel ama brüsszeli tanácskozás napirendjén – a korábban jóváhagyott görög-mentőakción kívül – további segélyművelet nem szerepelt, ezért Angela Merkel német kancellár úgy érezte, nyugodtan elutazhat Moszkvába, a második világháborút befejezéséről tartandó megemlékezésre. Vele ellentétben Sarkozy elutasította Vlagyimir Putyin orosz miniszterelnök meghívását. Ennél is rosszabb, hogy a német delegáció vezetője rosszul lett, ezért Brüsszelbe érkeztekor kórházba kellett vinni, így Berlin küldöttsége vezető nélkül maradt.

Az euró egész rendszerének válságát az adott időpontban proklamálva, Sarkozy megragadta az alkalmat, és ezzel alaposan meglepte Németországot. Óriási összegeket kért, és amint arról José Luis Zapatero spanyol miniszterelnök beszámolt, azzal fenyegetőzött, hogy Franciaországot kivonja az euróból, széttöri a francia-német tengelyt, hacsak Berlin meg nem nyitja a pénztárcáját. Alig két napi tanácskozás után kimúlt a maastrichti szerződésnek a más tagállamok megmentését kizáró záradéka, holott annak idején Németország ezt tette meg a márka feladásának feltételéül. A „Club Med” – ahogy a németek a déli államokat említik – átvette egész Európát.

Az akcióba az Európai Központi Bank is bekapcsolódott, amikor vállalta túlságosan eladósodott tagországok államkötvényeinek felvásárlását. Az EKB ezzel kihasznált egy, a maastrichti szerződésben lévő joghézagot, és felülbírálta az intézményben tevékenykedő németek vezetők ellenkezését. Az Európa-ház ezt követően recsegni-ropogni kezdett. Röviddel a döntés után lemondott a német államfő – egyesek szerint éppen emiatt. A német politikai eliten belül óriási a felzúdulás, és egészen komoly hangok követelik az euró-övezet kettébontását, egy északi és egy déli részre, Franciaországot ez utóbbihoz csatolva.

Ezt a nézetet magam nem osztom. Az euró sikeresen megvédte Európát az árfolyam-ingadozás kockázataitól, és az egységes valuta fontos lépcsőfoknak tekinthető a további integrálódás folyamatában. Emellett a francia-német tengely által kínált stabilitás nélkülözhetetlen Európa számára. Sarkozy nemtörődömsége által okozott feszültség azonban veszélyezteti Európa politikai stabilitását, fokozza a piaci bizonytalanságot, ahhoz képest, amit egy óvatosabb és összehangoltabb mentőprogrammal el lehetett volna érni. Amit elfogadtak, az nem elég a hitelezők megnyugtatásához, és Németország ódzkodni fog attól, hogy a következő tárgyalásokon meghajoljon Sarkozy előtt, amelyeken dönteni kellene a mentőakciók kiterjesztéséről, az eddig elhatározott 3 éves futamidőn túlra.

A puccs igazolására használt érvek enyhén szólva kétesek. A más államok megmentésének tilalmát kimondó záradék kiiktatása végett Sarkozy és más európai vezetők dramatizálták a déli államok kötvényeinek hanyatlását és a hozam-felárak ennek megfelelő emelkedését. Valójában csak néhány európai állam kötvényét érintő ideges piaci reakciókról volt szó, de ők formailag is proklamálták az euró egész rendszerének válságát. Ehelyett hivatkozhattak volna az uniós szerződés 122-es cikkelyére, amely megállapítja a tagállamok szolidaritását, a hatáskörükön kívül álló, természeti katasztrófák esetére. Ha valami, akkor a rendszer-szintű válság kinyilvánítása igazán olaj volt a tűzre. A befektetők szavukon fogták az európai vezetőket, abból kiindulva, hogy a politikusok általában kisebbnek tüntetik fel a válságot a valóságosnál.

A későbbi mentőcsomag által fedett országokban az átlagos hozamfelár – a megfelelő német kötvényekhez képest – 1,08 százalék volt május 7-én, amikor azt állították, hogy összedől a világ. A mentőakciók hatására egy ideig úgy látszott, hogy a kamatfelárak csökkenni fognak, az optimizmus azonban elillant, amikor az európai vezetők értelmezni kezdték a válság mélységét, és ez egyre mélyebben ivódott a befektetők tudatába. Ennek hatására a június 18-cal lezárt héten már 1,1 százalék volt az átlagos hozamfelár.

A piacok most szemlátomást ugyanolyan idegesek, mint voltak azon bizonyos májusi hétvége előtt. Mindez azonban távol van még attól, hogy az euró végéről lehessen beszélni. Még az euró bejelentése előtt, 1995 során a megfelelő kamatkülönbség 2,6 százalék volt, több mint kétszerese a mostaninak. Az euró egyszerűen nem volt veszélyben, amikor az európai vezetők elhatározták a megmentését, mint ahogy most sincs veszélyben. A piacok csupán egy új egyensúlyi szint felé mozdultak el, amelynek része a nagyobb a kamatkülönbség, ami tükrözi néhány európai állam fizetésképtelenségének nagyobb kockázatát, hasonlóképpen az egységes valuta bevezetése előtti időkhöz, csak most jóval szerényebb mértékben.

Mindezzel nem is lenne baj, mert a piacokon a kiigazítás véget fog érni, amint elérték a kamatfelárak megfelelő szintjét. Bármely politikai kísérlet, amellyel a folyamatot meg akarják állítani, előbb-utóbb elbukik. Pánikra nincs ok, arra viszont van, hogy mindenki nyugton maradjon, mindaddig, amíg az új egyensúlyi szintek be nem állnak. A biztonságos és a kockázatosabb aktívák hozamai közötti különbségek a hitelpiac működésének természetes jelei. Az eltérések utalnak a kockázatokra és fegyelmezik a hitelfelvevőket, Európának pedig éppen erre van szüksége. A korábbi stabilitási és növekedési paktum – a GDP 3 százalékán felüli deficitre előirányzott büntetéssel együtt – utólag viccnek látszik, mert emiatt soha egyetlen országot sem büntettek meg. Még szerencse, hogy a tőkepiacok idővel beléptek, és rákényszerítették a költségvetési szigort a kormányokra.

Ez a fegyelmezés megfékezi Európai peremvidékeinek államaiban a gigantikus forrásbevonást, és véget vet annak a gazdasági túlhevültségnek, amit az euró által hozott kamat-konvergencia váltott ki. A fegyelmezetlen országok gazdasági visszaesésen fognak keresztülmenni, ami letöri náluk az inflációt (és talán közel hozza őket a deflációhoz), javítja a versenyképességüket, és csökkenti a folyó fizetési mérlegük hiányát.

Ezzel szemben Németország – amely az euró alatt relatív deflációval és hosszú pangással küszködött – most várhatóan ki lesz téve egy inflációs boom hatásának, csökkenni fog a versenyképessége, illetve a folyómérleg-többlete. Christine Lagarde francia pénzügyminiszter – aki gyakran tett panaszt az Európában tapasztalható kereskedelmi egyensúlyhiányok miatt – most igazán tapsolhat a várható piaci reakcióknak, amelyeket az elnöke akaratlanul is felerősített.
 
A szerző a müncheni Ifo gazdaságkutató intézet igazgatója.
 
Copyright: Project Syndicate, 2010.