A sokadik rossz hír érkezik immár inflációs szempontból. Ezúttal az ipari drágulás szökött a magasba, 9 százalék felett nőttek a szektor belföldi árai. Ez nem okozott jelentős meglepetést, legfeljebb a változás gyorsasága, év elején még árcsökkenést láthattunk. A monetáris politikának itt elég nehéz dolga van: a nemzetközi árakat aligha tudja kontrollálni, legfeljebb a forintárfolyamon keresztül azt, hogy a drágulásból mennyi jelenik meg itthon.
Ez azonban csak egy adalék, elsősorban nem ettől lesz az idén is magas a pénzromlás üteme. Több más tényező is van, ami megakadályozta, hogy legalább kihasználjuk a válságot a történelmileg magas hazai infláció letörésére. Hiába magas még mindig a magyar és az eurózóna jegybanki kamata közti rés, ha például a hatóságilag szabályozott árak minden évben az égbe emelkednek.
Az alacsony inflációs környezet pedig a gazdaságra is jó hatással lenne, még ha ez sokak számára nem is nyilvánvaló. A hosszú távú kiszámíthatóság valóban nem igazán számszerűsíthető, hacsak éppen a magasabb hazai kamatszintet nem vesszük. Ez ugyanis a beruházások egyik fékezője, ha az éppen aktuális konjunktúrán túl gondolkodunk.
A negatív inflációs meglepetésnek egy kézzelfogható rövid távú haszna mindig van: a büdzsé egyenlegét úgy javítja, hogy sem a kiadásokat nem kell visszavágni, sem az adókulcsokat emelni. Ez a „csodafegyver” azonban mindig kopik, egyre messzebbre kerülnek ugyanis a várakozások a közgazdaságilag indokolható inflációs pályától, amely így önbeteljesítő módon rosszabb is lesz. Ehhez az eszközhöz már túl sokszor nyúltak a magyar kormányok ahhoz, hogy megérje alkalmazni, hasonlóan a költségvetési túlköltekezéshez. Túl gyorsan jelentkeznek mára a hátrányai, a magasabb elvárt hozamszintek, végső soron pedig a torzult gazdasági struktúrát állandósítja.